I NO LONGER WANT TO PLEASE EVERYONE.

Első olvasatra ez az idézet nagyon hasonlít egy másik gondolathoz, amely közel áll hozzám: I Didn’t Become Different, Just More Honest. A kettő között azonban van egy fontos különbség. Az őszinteség elsősorban egy belső folyamat. Arról szól, hogy végre kimondod magadnak az igazságot, és nem próbálsz olyan embernek látszani, aki valójában nem vagy. Az, hogy már nem akarsz mindenkinek megfelelni, szerintem egy következő állomás. Ott már nemcsak magaddal vagy őszinte, hanem a környezeted is pontosan tudja, hol vannak a határaid.

Ez már egy teljesen más minőség.

Nem azért, mert keményebb lettél. Nem azért, mert érzéketlenebb lettél. Nem azért, mert nem érdekelnek az emberek. Egyszerűen csak rájöttél arra, hogy lehetetlen feladat mindenkinek megfelelni. És ami még fontosabb: teljesen felesleges is.

Az ember életének egy jelentős részét azzal tölti, hogy próbálja megtalálni a helyét különböző közösségekben. A családban, az iskolában, a munkahelyen, a baráti társaságban, később akár a nyilvánosság előtt is. Folyamatosan figyeljük a visszajelzéseket. Mit gondolnak rólunk? Tetszik-e másoknak, amit csinálunk? Elfogadnak-e? Egyetértenek-e velünk? Ez teljesen természetes emberi működés. Senki sem szeretne kirekesztett lenni.

A probléma ott kezdődik, amikor ez válik a legfontosabb szemponttá.

Amikor már nem azt nézzük, hogy mi áll közel hozzánk, hanem azt, hogy mások mit várnak tőlünk.

Amikor már nem azt mondjuk, amit gondolunk, hanem azt, amit várhatóan jól fogadnak.

Amikor már nem azt csináljuk, amit szeretnénk, hanem azt, ami a lehető legkevesebb konfliktust eredményezi.

Egy ideig ez működhet. Sőt, sokan egész életükben így működnek. De előbb-utóbb ennek ára lesz. Mert ha folyamatosan mások elvárásai szerint alakítod magad, akkor egy ponton azt veszed észre, hogy már nem is tudod, te mit szeretnél valójában.

Én hosszú ideje jelen vagyok a nyilvánosságban valamilyen formában. Ez óhatatlanul együtt jár azzal, hogy az emberek véleményt alkotnak rólad. Van, aki kedvel. Van, aki nem. Van, aki egyetért veled. Van, aki minden mondatodban hibát keres. Régebben talán többet foglalkoztam ezzel. Ma már nem igazán.

Nem azért, mert minden kritikát figyelmen kívül hagyok. Nem azért, mert tévedhetetlennek gondolom magam. Egyszerűen csak rájöttem arra, hogy nem akarok mindenkinek megfelelni.

Őszintén szólva tökéletesen elégedett lennék azzal, ha azok követnék azt, amit csinálok, akik tudnak kapcsolódni hozzá. Akiknek ad valamit. Akik értenek bizonyos gondolatokat, élethelyzeteket vagy érzéseket, amelyekről beszélek. Akik nem tudnak kapcsolódni hozzá, azoknak pedig teljesen rendben van, ha nem követik.

Szerintem ez egy tiszta helyzet.

Nem kell mindenkinek ugyanazt szeretnie.

Nem kell mindenkinek ugyanazt gondolnia.

Nem kell mindenkinek ugyanazokat az embereket követnie.

Mindenki megtalálja a saját kapcsolódási pontjait. Egy adott személyben, egy adott gondolatban, egy adott életfelfogásban vagy akár egy adott közösségben. Ez mindig így volt, és mindig így lesz.

Én például nem politizálok, és nem is szeretnék politizálni. De amikor ideológiáról beszélek, nem is feltétlenül politikai ideológiára gondolok. Sokkal inkább arra, hogy mindannyian kialakítunk magunknak egy világképet. Egy elképzelést arról, hogyan szeretnénk élni, hogyan szeretnénk dolgozni, hogyan szeretnénk kapcsolatokat építeni, és milyen emberekkel szeretnénk körülvenni magunkat.

Egy idő után pedig rájössz arra, hogy ezt nem lehet folyamatosan mások igényeihez igazítani.

Mert ha a saját felületeden sem érezheted jól magad, akkor hol fogod jól érezni magad?

Ha a saját gondolataidat sem mondhatod ki őszintén, akkor mikor leszel önmagad?

Ha a saját életedben is folyamatosan szerepet játszol, akkor mikor pihensz meg?

Szerintem ezért érdekes kérdés, hogy kinek mikor érkezik el ez a felismerés. Van, akinél nagyon korán. Van, akinél csak évtizedekkel később. És vannak olyan emberek is, akiknél talán soha. Ők egész életükben próbálnak megfelelni mindenkinek. Minden konfliktust megoldani. Minden vitát megnyerni. Mindenkit meggyőzni arról, hogy igazuk van.

Aztán belefáradnak.

Vagy nem.

Én személy szerint már nem érzem szükségét ennek.

Túl sok energiát emészt fel.

Túl sok időt vesz el.

És túl kevés értelme van.

A saját nyugalmam, a saját békém és a saját jóllétem ma sokkal fontosabb számomra, mint az, hogy mindenki helyeselje azt, amit csinálok.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek furcsaságaim. Vannak. Nem azt jelenti, hogy nincsenek rigolyáim. Bőven vannak. Nem azt jelenti, hogy mindenkinek tetszeni fogok. Nyilván nem fogok.

De aki ezekkel együtt tud kapcsolódni hozzám, azt szívesen látom.

Aki pedig nem, annak sincs semmi baja.

Egyszerűen más utat járunk.

És szerintem ez így van rendjén.

Mert a szabadság talán nem is ott kezdődik, amikor végre mindenki elfogad bennünket.

Hanem ott, amikor már nem akarjuk mindenáron elérni, hogy elfogadjanak.

Amikor végre megengedjük magunknak, hogy azok legyünk, akik vagyunk.

És hagyjuk, hogy mások is eldöntsék, tudnak-e ehhez kapcsolódni vagy sem.

Nem akarok már mindenkinek megfelelni.

És őszintén szólva ez az egyik legnyugodtabb érzés, amit valaha megtapasztaltam.