EVERYONE IS TIRED

Van egy mondat, amit szinte naponta hallok magam körül, és magam is gyakran kimondom. Amikor megkérdezik, hogy vagyok, sokszor egyszerűen csak annyit válaszolok: fáradt vagyok. Érdekes válasz ez, mert ha jobban belegondolok, nincs különösebb okom arra, hogy fizikailag kimerült legyek. Nem építkezésen dolgozom, nem raklapokat pakolok egész nap, és nem végzek olyan munkát, amely klasszikus értelemben vett fizikai megterheléssel járna. Mégis azt érzem, hogy fáradt vagyok. És ahogy egyre többet beszélgetek emberekkel, azt látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Amikor iskola után megkérdezem a kislányomat, hogy milyen napja volt, gyakran ugyanazt a választ kapom. Azt mondja, fáradt. Pedig előtte egész nap gyerekek között volt, aztán még elmegy edzésre is, végigcsinálja a foglalkozást, hazajön, és továbbra is azt mondja, hogy fáradt. Ilyenkor az ember elgondolkodik azon, hogy valószínűleg nem ugyanarról a fáradtságról beszélünk, mint amiről régen beszéltek az emberek. Nem arról van szó, hogy elfogyott a fizikai energia. Inkább valamilyen másfajta kimerültségről, amelynek ugyan vannak testi jelei, de valójában sokkal mélyebbről fakad.

Nem szeretnék ebből semmiféle motivációs vagy önsegítő filozófiát gyártani, mert ez a világ mindig távol állt tőlem. Egyszerűen csak megfigyelem, hogy valami megváltozott körülöttünk. Mintha mindenki folyamatosan hordozna magával valamilyen láthatatlan súlyt. Nem feltétlenül tragédiákat vagy óriási problémákat, hanem egyszerűen az élet terheit. Az állandó alkalmazkodást, a folyamatos döntéskényszert, a bizonytalanságot, az elvárásokat, a megfelelési kényszert és azt a rengeteg információt, ami nap mint nap ránk ömlik.

Ami igazán érdekes, hogy ez a jelenség teljesen független attól, hogy ki milyen helyzetben van. Aki a napi megélhetésért küzd, fáradt. Aki vállalkozást épít, fáradt. Aki gyereket nevel, fáradt. Aki egyedül él, fáradt. A diák fáradt, a tanár fáradt, az alkalmazott fáradt és a vezető is fáradt. De még azok is fáradtnak tűnnek, akikről kívülről azt gondolnánk, hogy mindenük megvan.

Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a pénz vagy a siker egy ponton túl megoldja az ember problémáit. Az évek során azonban azt láttam, hogy a problémák nem eltűnnek, hanem átalakulnak. Aki anyagi gondokkal küzd, annak azok jelentik a terhet. Aki már túl van ezen a szinten, annak egészen más jellegű kihívások jutnak. Nyilván viccesen mondhatnám, hogy szívesen kipróbálnám, milyen a túl sok pénz okozta fáradtság, mert valószínűleg gyorsan alkalmazkodnék hozzá, de a lényeg nem ez. Hanem az, hogy valamilyen terhet szinte mindenki cipel.

A közösségi média világában ez különösen nehezen látható. Ott ugyanis nem a fáradtságot mutatjuk. Nem a bizonytalanságot, nem a kételyeket, nem azokat a pillanatokat, amikor éppen elegünk van mindenből. Ott a sikereket mutatjuk, az utazásokat, a mosolyokat, az eredményeket és azokat a pillanatokat, amelyek alapján úgy tűnik, hogy valakinek tökéletes az élete. Közben pedig nagyon gyakran ugyanazok az emberek ülnek otthon egy nehéz nap végén, ugyanazokkal a kérdésekkel a fejükben, mint bárki más. Ugyanúgy aggódnak, ugyanúgy félnek, ugyanúgy bizonytalanok, és ugyanúgy elfáradnak.

Talán ezért került fel ez az idézet erre az oldalra. Nem azért, mert valamilyen világmegváltó gondolat lenne, hanem azért, mert egyszerű és őszinte. Mert amikor az ember egy kicsit jobban figyel maga körül, rájön, hogy a látszólagos különbségek ellenére sokkal több közös van bennünk, mint gondolnánk. Mindannyian próbálunk helytállni valamiben. Mindannyian küzdünk valamiért vagy valami ellen. Mindannyian hordozunk olyan dolgokat, amelyeket a külvilág nem lát.

És a nap végén, amikor lekerülnek a szerepek, a státuszszimbólumok, a pozíciók és a gondosan felépített kirakatok, marad egy meglehetősen egyszerű igazság: mindenki fáradt.

Csak nem mindenki ugyanattól.